5. rész (Vizsga avagy a sötét bosszú. I.)

Miközben a múltba meredtem vissza, csak bámultam ki a semmibe hirtelen egy ismerős dallam szűrődött ki az ágyam alól. Először kissé  furcsa volt, hogy miért hallom a kedvenc dalom.. majd leesett. Csak a telefonom. Annyira elgondolkoztam azon, hogy milyen volt Tay régebben, hogy észre se vettem Kimberly hívását, Ő az akivel állandóan verjük egymást. Persze csak a karate vizsgák alkalmával, ez azoknak a ritka pillanatoknak egyike mikor  a tanítványok igazi ellenfeleket kapnak és nem csak a bábut kell püfölni.

Elég fontosak ezek az események, a legutóbbi teljesítményed szerint kapod a partneredet, nem számít a kor, az se mennyi ideje űzi ezt a sportot valaki. Az elsődleges szempont, hogy kit győztél le legutóbb. Nos én az esetek túlnyomó részében Kim ellen kellem felvenni a kesztyűt, általában egyenlő arányban győzzük le egymást. Egyik vizsgán én, míg a másikon Ő küld engem földre.

Nem lehet eldönteni melyikünk van előnyben annak ellenére, hogy 5 évvel idősebb nálam és csontja olyan erősek mint az  vas amit a legősibb tűzben edzettek. Tekintet elszánt és határozott, harc közben sose merek belenézni, bár mozdulatai és sötét vastag haja miatt ez amúgy se lenne könnyű feladat. Mozdulatai oly természetesek és csak úgy előtörnek bensőjéből, míg mi hosszadalmas munkával tanuljuk ezek elsajátítását, az elszánt tekintetű lány kisujjából kirázza az ilyesfajta gyakorlatokat. Ha igazi harc lenne, bármelyikünket megölhetné, sokat erőlködnie se kellene. Ezt Ő is tudja magáról. Nem kell az önbizalmát növelni, éppen eléggé alábecsül minket. Bár a vizsgákon néha rendesen viselkedik, nehéz kiismerni, mindenesetre jobb vele vigyázni.

A legutóbbi vizsgán csak egy pillanatra nem figyelt és így sikerült kiegyenlítenem a számlám, mármint azt ami a győztes csatákat illeti. Eléggé kiborult, hogy igazságtalanul győztem, ő csak nem figyelt, ez nem jelenti azt, hogy nem jobb nálam a harcban. Ez volt azon alkalmak egyike mikor beleláttam a bensőjébe. Düh fortyogott lelkében, legszívesebben folytatta volna a mérkőzést, de már nem csak a vizsga miatt. Napok múlva se értettem miért volt ez olyan fontos számára. Csak egy vizsga, egy olyan vizsga ami nem határozza meg a jövőnket, csupán egy hobbi. Legalábbis számomra.

Mikor kiléptünk az épületből megígérte, hogy a következő alkalommal Ő is ilyen igazságtalanul fog velem leszámolni.
Hmm a következő alkalom az….
- Te jó ég! Az ma van! – Kiáltottam fel……

4. rész

Mindenki a saját szobájában töltötte az elmúlt órákat, apa valami iratokat rendezett még el a dolgozóba. Gondolom sok az elintézni valója mielőtt anyuval elmenne egy korai nyaralásra.

Miközben a sötét szobámban ültem és kedvenc zenéimet hallgattam, elkezdtem bámulni egy pontot és kezdtem elveszni saját gondolataimban.
Tayloron gondolkoztam. Sokszor úgy érzem, képes lenne bárkit felpofozni, oly mértékű harag dúl a lelkében amilyent még az ellenségeim szemében se láttam. A szülei elvesztése előtt hasonlóképpen lángolt ez a harag a lelkében, de a dühkitöréseinek száma feljebb ment miután a szüleit hideg vérrel meggyilkolták.

Emlékszem arra a napra mikor

megismertem Őt.  Kócos haja tűnt ki először a tömegből, annyira bozontosan állt. Talán ez ragadta meg a figyelmem először, a szekrényénél ácsorgott és valamit épp keresett. Nem vetettem rá nagy figyelmet, épp elég izgalommal töltött el az első napom gimnazistaként. A gyomrom liftezett, a levegő egyre kevesebb volt odabent és még a szekrényemet se találtam. Szuper! –gondoltam magamban. Végigmentem még egyszer a hosszú folyósón és reménykedtem, hogy ne kelljek az első napomon egy felsőbb évest megszólítanom,csak azért mert nem találom a szekrényem. 103, 104, 105.
105?? Ezt előbb miért nem láttam?! Körbenéztem, hogy biztos jó helyen járok-e, igen. Ez a 105-ös szekrény? Igen. Ez van a papíromra írva? Igen. Egy éles visító hangot hallottam és hirtelen a tömeg elindult lefele.
- Úristen! A Csengő! –kaptam a fejemhez, gyorsan odasiettem a nehezen felfedezett szekrényhez, a kombináció számjegyei elmosódtak a papíromon.
- Na szuper! –mérgelődtem és a szekrény ajtaját ütöttem , hátha azzal megoldódik valami..
- Segíthetek? –egy bársonyos hang szólalt meg mögöttem, kicsit gúnyolódó stílusban, de mit is várjak? Gólya vagyok.
- Nem köszi csak tudod ez a vacak. –fordultam meg és láttam, hogy az előbb említett kócos fiú áll velem szembe.
Elölről teljesen másképp festett az összhatás. Fekete farmerjén a láncok csillogtak s szinte távolságot parancsoltak, cipője egy egyszerű fehér Converse volt az oldalán piros csíkkal, fehér ingén a felső 3  gomblyuk a hozzájuk tartozó gomb nélkül árválkodott a lányok örömére. Nyakkendőjét lazán megkötve és kitűzőkkel díszítve viselte, a szemei pedig olyanok voltak, mint a legködösebb reggel. Szinte elvesztem benne.
- Vagyis őőőőőő nem tudom a kombinációmat. –javítottam ki előző szavaimat.

- Az nem gond. Szekrénylakótársak vagyunk. –válaszolta nevetve és kinyitotta a szekrényt, aminek mindkét polcán az Ő holmijai hevertek elég rendezetlenül.

- Az jó. Nem is tudtam,hogy párban kapjuk a szekrényeket. –Próbáltam némi lelkesedést mutatni, de egyáltalán nem örültem neki. Sokkal jobban elvagyok egyedül és nem hiányzik, hogy egy (számomra) idegen férhessen hozzá a cuccaimhoz.

- Eddig nem is volt, csak az új diri hülyesége. – mondta és közben szemeit a plafonra meresztette és folytatta
- Szerinte ez összehozza a gólyákat és könnyebben ismerkednek.

- Aha. Én hova rakodjak? – próbáltam kifürkészni épp mit gondol, de reménytelen volt.
Odalépett a szekrényhez, egy határozott mozdulattal az alsó polcon lévő dolgokat átdobta a felsőre.

- Meg felel? –mondta úgy mintha most valami oltári nagy szívességet tett volna értem.
- Igen, kösz. – feleltem és el is kezdtem berakodni, már egy ideje becsengettek.

Ügyet sem vettettem az ismeretlen srácra, akivel közös szekrényünk lett erre az évre. Azon gondolkoztam milyen hülyeség ez. Közös szekrény, hogy a gólyák összeszokjanak. Vagy csak jobban elkülönülnek egymástól. Na mindegy. Elkell fogadnunk a döntés, mi ebben a hatalmas iskolában csak porszemek vagyunk, egyetlen kis alkatrész a hatalmas erőket megmozgató gépezetben, olyanok vagyunk, mint egy csepp víz a világot körbeölelő óceánban.  Állj! Gólyákat… én gólya vagyok, de akkor Ő is? Sokkal idősebbnek tűnik.
- Héj! Te is…-  mire elhagyták volna szavaim a számat, eltűnt.

3. rész

Míg apa az ablaknál időzött, anya elkészült és a kulcsért szaladt mikor benézett a szobába és hangosan elköszönt. Tay az előző felszólításra nem emlékezve, magázódó stílusban adott választ anyunak is. Én a szokásos ,, Szia, siess! " dologgal rendeztem az ügyet. 
Apa olyan más volt. Mintha anya az utolsó műtétre menne, ahol Ő az akit műtenének. Óvatosan megfordult, teljesen olyan volt, mint aki szilánkokban áll és annyit mondott  :
        - Vigyázz magadra és ...

        - Mindig vigyázok! - vágott anya a szavaiba és mar ki is rohant az ajtón. 
Meg bentről hallottuk, ahogy beindítja a kocsit, majd elhajt.

        - Felmegyek a dolgozóba, ha kellek, csak kopogjatok. - mondta apa, hirtelen sarkon fordulva felrohant a lépcsőn. Reagálni se tudtunk az előbb elhangzott mondatra.
        - Én pedig a szobámba. - jelentette ki Taylor, majd kicsit elgondolkodott s morfondírozva javította az előbb elhangzottakat

- Vagyis... a ti vendégszobátokba.
        - Ne hülyéskedj! Tudod, hogy az mar a te szobád. - kiabáltam rá talán túl mérgesen.
        - Sose volt az én szobám Amy! Soha nem fog a családokba tartozni! - tört elő belőle az apjától öröklött oroszlán énje.
        - Ne mondd ezt... - próbáltam csillapítani, de mar késő volt. Kezei megfeszültek és akaratlanul is egyre hangosabban, fájdalmasabban kezdett üvöltözni.
        - Miért?? Áruld el! Nem illek bele ebbe a tökéletes családba mint a tied! Mrs.Blood egy orvos, tökéletes múlttal.
        - TAYLOR kapja mar a fejedhez! Nem vagyunk tökéletes család! - próbáltam megcáfolni őt, de mint aki meg se hallotta a hangom, folytatta tovább.
        - Az apád pedig...
        - Ő micsoda? – fojtotta bele a szót apu, aki valószínűleg a hangokat hallva jobbnak vélte, ha lejön és körül néz mi történt. 
Mostanában sokat veszekszünk, de ezt mindig békülés követi.
        - Ne haragudj uram! Nem akartam hangoskodni. - szabadkozott Tay.
Elég volt ránézni apura és tudni lehetett nem haragszik Ő. Az a hamiskás mosoly az arcara ült és egyből mosolyoghatnékom lett.
        - Ugyan! Ő ennél hangosabban horkol éjjelente. Ha nem hiszed el kérdezd meg az előző szomszédainkat vagy aludj vele egy emeleten. - nevettem el magam.

De Taylor nem vette a lapot és lesütötte a szemét.
        – Kisasszony! Szabad ilyent mondani?
Mielőtt Taylor meglátta volna, hogy apa arcát mosoly díszíti és nem harag, ökölbe szorította kezeit és minden erejével apu kezeire koncentrált. Soha nem bántott még, szavakkal is csak nagy ritkán nem még fizikailag. Viszont ez a fiú, aki már szinte a testvérem lett a pár hónap alatt, kész lett volna megvédeni. Pedig az imént folytattunk egy elég heves és hangos beszélgetést egymással.
        – Hát...Szabad, ha ez az igazság. – kacagtam, és vállon veregettem az öreget. 
Aki megfogta vörös fürtjeimet, és gyengéden meghúzogatta azokat, közben szemeimmel a „bátyámat” kémleltem, aki mostanra már leengedte ökölbe szorult kezeit és ismét méreg ült ki szemei sarkába.

        – Most mar tényleg megyek.
Még ki se mondta, meg se értettük Taylort, de Ő már a folyosó másik végében volt.

2. rész

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy miként derült fény a szüleim piszkos munkájára.

Az egész egy tavaszi napon kezdődött. Apa bejelentette, hogy anyuval elmennek egy szállodába párnapra, hisz nekik is kell a kikapcsolódás. Hangja határozott volt és inkább gondterhelt, mint felszabadult., szemei fáradtak és kialvatlanok. Hirtelen anya toppant be a szobába és fénylő mosolyával mindenkit felrázott a szobában.

- Hogy ragyogsz! –mosolygott rá apu-
Hát igen, anyu mosolya úgy ragyogta be a szobát, mint egy szelet napsugár.

- Köszönöm! J Válaszolt és egy aranyos, de annál inkább határozott puszit nyomott kissé ráncos arcára.

Halvány mosoly ült a szám sarkára. 

Hálás lehetek, hogy ilyen családom van, de mindeközben láttam, hogy Taylor egyre jobban a könyve mögé próbál bújni. Szegény. Nem lehet neki könnyű, hisz soha többé nem láthatja az anyukája aranybarna szemeit csillogni, nem veszekedhet vele többet, nem kelhet arra, hogy az ő arcát pillantja meg. Az apja hangos üvöltésétől se kell többet félni, bár… szerintem, örülne, ha még egyszer hallhatná, ahogy vele vagy az édesanyjával kiabál. Nem is tudom, mihez hasonlíthatnám őt, talán egy oroszlán. Igen az oroszlán pontosan leírja Tay apját. Mr.James nagyon fontos ember volt, hatalmas céget vezetett, de ez eléggé leterhelte. Természetesen ennek a családja itta meg a levét, éjjeleken át kiabált a feleségével. Nem hinném, hogy verte. Legalábbis Taylor ilyesmit nem említett, pedig rengeteget beszélgettünk a családjáról és úgy tűnt, őszintén beszél az otthon történt dolgokról. Attól függetlenül, hogy nem volt kedves az anyjával, mindent megtett volna az apjáért. Viszont abban nem vagyok biztos, hogy ez a dolog fordítva is hasonló képen működött volna-e.

Miközben én is a szüleire és szegény Taylorra gondolok, anyuék szinte észre se vesznek semmit és egymás karjába kapaszkodva állnak az ajtóban. Tay már nem próbál a könyve mögé bújni, annyira elgondolkozott, hogy megfeledkezett magáról és az összes izma remegett, szemébe pedig könnycseppek kezdtek gyülekezni. Erre már a szüleim is felfigyeltek és kicsit visszavettek.

- Meglesztek Amyvel amíg, mi elutazunk? Kérdezte apa Taylort, miközben kicsúszott anya karjai közül és mellkasát kidomborítva minket nézett.
- Persze Mr.Blood. Válaszolt hanyagul Taylor, de látszott rajta, hogy a gondolatai egész másutt járnak. - Jaj! Ugyan fiam! Hányszor mondtam már, hogy hívj csak nyugodtan Jeremynek? ! Mondta apa nevetve, de egyből abba hagyta mikor látta, hogy rajta kívül senki nem nevet. - Oké, Jeremy. J Egy hamis mosoly ült ki Taylor sápadt arcára, miközben válaszolt apának, nem akarta megsérteni, de mindannyian tudtuk, hogy ez nem egy afféle igazi Taylor mosoly.

Anya az órára nézett és aggódó arccal kiviharzott a szobából.

- Dolgozni megy? Néztem apára, miközben Ő is az órát bámulta.

- Igen, igen. Válaszolt apa idegesen, majd gyors léptekkel odasétált az ablakhoz.

1.rész (Cselszövések árnyékában.)

Sziasztok ,nem tudom mit is mesélhetnék  magamról.

A kinézetem nem nagyon tér el a többi 15 éves lányétól, de a családom közel se tekinthető átlagos bandának,hogy miért? Arra hamarosan fény derül.

De előbb beszéljünk még rólam,hiszen én írok most és nem pedig ők. Szeretek magamról  mesélni,mert ritka az a pillanat mikor valaki engem kérdez az pedig még ritkább,hogy rólam kérdeznek.
Vörös sőt inkább már narancssárgának tűnő hajam eléggé kiemel a tömegből,világító zöld szemem se éppen mondható mindennapinak. Kissé sápadt bőrömmel ellentétben ezeket szeretem.
5 éves korom óta járok karatézni egy elég elit helyre mert ott mindig egyesével folyt a tanítás. Mindegyikünkre 1-1 órát szánt,szóval eléggé különleges egy edzés volt. Kezdetben nem szerettem, akkor nagyon rossz ötletnek tartottam, de így 15 éves fejjel hálás vagyok. Hálás azért mert nem engedték abba hagyni, ennek köszönhetően az önbizalmam sincs a béka feneke alatt. Nem mellesleg pedig olyan hajlékony vagyok mint egy kígyó, de ez lehet a több éves táncnak és persze a géneknek köszönhető. Az eszemmel sincs különösebb gond, nem vagyok kitűnő és stréber se, de megállom a helyem a suliba és remélem a következő iskolában se lesz ez másképpen.
Beszélni is szeretnék de nincs kivel, igazából állandóan költöztünk. Ennek  következménye pedig az,hogy mire találtam volna barátokat el kellett mennünk,és én naiv még el is hittem,hogy azért mert apu új munkát kapott egy tehetősebb cégnél vagy mert anyut áthelyezték egy másik klinikára.

De egy barátom azért maradt,Jeremy. Ő velünk együtt él mivel a szüleit megölték,a mai napig nem tudjuk kitette de bosszút esküdött és kicsit félelmetes mikor arról beszél,hogy ő is megfogja büntetni a gyilkosokat. Szemeit előre mereszti és kezei remegnek annyira ökölbe szorítja ,szeméből majdnem könny csordul ki de mindig visszarántja magát a valóságba.
Mindig eljátszom,hogy nem veszem észre haragja mögött a könnyeit,eléggé tüzes srác de tökéletes a mosolya és barna fürtjeit állandóan húzogatom amiért sokszor le is szid,de ilyen egy tökéletes barátság,nem de? Ó a legfontosabb majdnem kimaradt...  A nevem Amanda de a barátaimnak (van több barátom is?Vagy csak érdekből vannak velem?) nekik csak Amy vagyok. És a szüleim bérgyilkosok.

Milyen érdekes,hogy nem ezzel kezdtem,nem igaz? Bérgyilkosok.

Apám nem egy szuper okos befektető és anyám se agysebész,csak nekik sokkal könnyebb volt éveken át hazudni nekem és így a fedő sztorijuk  is könnyű volt. "-Üzleti útra megyünk kicsim." "-anyának kell az a sok fehér kesztyű!", "El kell költöznünk mert máshol akadt dolgunk,hidd el ott többet keresünk majd mert sok lesz a munka." És  az a rengeteg aktatáska a sok méreg és injekciós tű mind azért van itthon,hogy valaki halálát okozzák.

Ha bele gondolok libabőrös leszek. Hogy mióta tudom ezt és miért nem teszek ellene? Körülbelül fél éve szembesültem először a szüleim "foglalkozásával" és azzal,hogy miért kell állandóan menekülnünk. Nem tehetek semmit ellenük, mégse jelenthetem fel a saját szüleimet?!
Akármit is tettek akkor is az Ő húsuk és vérük vagyok. Beszélni pedig nem beszélhetek velük ugyanis ők nem tudják,hogy számomra már nem titok az ők piszkos és undorító munkájuk.

Hogyan lepleződtek le? Azt majd később olvashatjátok.