4. rész

Mindenki a saját szobájában töltötte az elmúlt órákat, apa valami iratokat rendezett még el a dolgozóba. Gondolom sok az elintézni valója mielőtt anyuval elmenne egy korai nyaralásra.

Miközben a sötét szobámban ültem és kedvenc zenéimet hallgattam, elkezdtem bámulni egy pontot és kezdtem elveszni saját gondolataimban.
Tayloron gondolkoztam. Sokszor úgy érzem, képes lenne bárkit felpofozni, oly mértékű harag dúl a lelkében amilyent még az ellenségeim szemében se láttam. A szülei elvesztése előtt hasonlóképpen lángolt ez a harag a lelkében, de a dühkitöréseinek száma feljebb ment miután a szüleit hideg vérrel meggyilkolták.

Emlékszem arra a napra mikor

megismertem Őt.  Kócos haja tűnt ki először a tömegből, annyira bozontosan állt. Talán ez ragadta meg a figyelmem először, a szekrényénél ácsorgott és valamit épp keresett. Nem vetettem rá nagy figyelmet, épp elég izgalommal töltött el az első napom gimnazistaként. A gyomrom liftezett, a levegő egyre kevesebb volt odabent és még a szekrényemet se találtam. Szuper! –gondoltam magamban. Végigmentem még egyszer a hosszú folyósón és reménykedtem, hogy ne kelljek az első napomon egy felsőbb évest megszólítanom,csak azért mert nem találom a szekrényem. 103, 104, 105.
105?? Ezt előbb miért nem láttam?! Körbenéztem, hogy biztos jó helyen járok-e, igen. Ez a 105-ös szekrény? Igen. Ez van a papíromra írva? Igen. Egy éles visító hangot hallottam és hirtelen a tömeg elindult lefele.
- Úristen! A Csengő! –kaptam a fejemhez, gyorsan odasiettem a nehezen felfedezett szekrényhez, a kombináció számjegyei elmosódtak a papíromon.
- Na szuper! –mérgelődtem és a szekrény ajtaját ütöttem , hátha azzal megoldódik valami..
- Segíthetek? –egy bársonyos hang szólalt meg mögöttem, kicsit gúnyolódó stílusban, de mit is várjak? Gólya vagyok.
- Nem köszi csak tudod ez a vacak. –fordultam meg és láttam, hogy az előbb említett kócos fiú áll velem szembe.
Elölről teljesen másképp festett az összhatás. Fekete farmerjén a láncok csillogtak s szinte távolságot parancsoltak, cipője egy egyszerű fehér Converse volt az oldalán piros csíkkal, fehér ingén a felső 3  gomblyuk a hozzájuk tartozó gomb nélkül árválkodott a lányok örömére. Nyakkendőjét lazán megkötve és kitűzőkkel díszítve viselte, a szemei pedig olyanok voltak, mint a legködösebb reggel. Szinte elvesztem benne.
- Vagyis őőőőőő nem tudom a kombinációmat. –javítottam ki előző szavaimat.

- Az nem gond. Szekrénylakótársak vagyunk. –válaszolta nevetve és kinyitotta a szekrényt, aminek mindkét polcán az Ő holmijai hevertek elég rendezetlenül.

- Az jó. Nem is tudtam,hogy párban kapjuk a szekrényeket. –Próbáltam némi lelkesedést mutatni, de egyáltalán nem örültem neki. Sokkal jobban elvagyok egyedül és nem hiányzik, hogy egy (számomra) idegen férhessen hozzá a cuccaimhoz.

- Eddig nem is volt, csak az új diri hülyesége. – mondta és közben szemeit a plafonra meresztette és folytatta
- Szerinte ez összehozza a gólyákat és könnyebben ismerkednek.

- Aha. Én hova rakodjak? – próbáltam kifürkészni épp mit gondol, de reménytelen volt.
Odalépett a szekrényhez, egy határozott mozdulattal az alsó polcon lévő dolgokat átdobta a felsőre.

- Meg felel? –mondta úgy mintha most valami oltári nagy szívességet tett volna értem.
- Igen, kösz. – feleltem és el is kezdtem berakodni, már egy ideje becsengettek.

Ügyet sem vettettem az ismeretlen srácra, akivel közös szekrényünk lett erre az évre. Azon gondolkoztam milyen hülyeség ez. Közös szekrény, hogy a gólyák összeszokjanak. Vagy csak jobban elkülönülnek egymástól. Na mindegy. Elkell fogadnunk a döntés, mi ebben a hatalmas iskolában csak porszemek vagyunk, egyetlen kis alkatrész a hatalmas erőket megmozgató gépezetben, olyanok vagyunk, mint egy csepp víz a világot körbeölelő óceánban.  Állj! Gólyákat… én gólya vagyok, de akkor Ő is? Sokkal idősebbnek tűnik.
- Héj! Te is…-  mire elhagyták volna szavaim a számat, eltűnt.